Gondolataimba feledkezem, a lábaim már maguktól tudják a dolgukat. Talpam alatt érzem a kavicsokat, némelyik kicsit megnyomja de már el is múlik az érzés. Botomra támaszkodva egyenletesen haladok. A táj csendes, csak a lépteim hangját hallom. Tiszta és békés minden. Még a lengedező szellő is finoman simogatja arcom. Megérkeztem. Úgy érzem zarándok lettem. Nem kapkodok, nem rohanok, csak megyek és nézelődök. Magamba szívom a táj minden részét. A mellettem finoman suhogó szőlő levelek gyenge neszét amiket a szél meg fúj, a fügebokrok édes  illatát, a vörös föld színét és a hátam mögött eltűnő várost amit a napkelte fest meseszéppé . Nézem a dombokat, hegyeket amiket már hátra hagytam és büszkén elmosolyodok. Magam előtt látom az ismeretlen területet, amit majd meghódítok, én pedig itt vagyok középen. Semmit nem siettetek, csak sodródom. Minden megy a maga útján.

   Öntöző csatornák mellett haladok el. Figyelem a víz csobogását, ahogy végig fut a kis út melletti beton vájuban. Gyermeki örömmel még rá is csodálkozom.

Aztán egy tábla tűnik fel: “A Santiago 593 km” . Már nem érdekel, legyen amennyinek lennie kell. Eddig megtettem 200 kilómétert, de bármennyi is van hátra, legyűröm. Ebben a pillanatban szárnyalok.

   Különváltunk Mátéval. Szükség van a magányra, mert át akarjuk érezni igazán az utat. Most csak én vagyok és a gondolataim. Ritkán vagyunk kettesben. Jól esik!

A túrabotomat nézem, amit még Zubiri után találtam a bokrok között. Tulajdonképpen egy fahusáng, amiről a kilógó ágakat letörögettem. Megfelelő méret és pont a kezembe illik. Véletlen? Már hét napja velem van. Segít az emelkedőn és a lejtőn! Vigyázok rá, mert nekem nagyobb szükségem van rá mint neki rám. Furcsa… egy botnak… Ő el lett volna ott a bozótban, de úgy éreztem el kell hoznom. Érdekes, de az “út” mindent megold. Nem kell kérni. Ha éhes vagy szőlőt, fügét, mandulát szedsz. Ha szomjas vagy egy kúthoz vezet. Ha támasz kell egy botot, ha egyedül vagy társat találsz!

   A táska súlyát már nem érzem, más vonja el a figyelmem . Az úton átkúszni igyekvő ezernyi kis kukac és a folyton rám szálló legyek bosszantó sokasága. A látóhatárban feltűnő város ami reményt ad, hogy hamarosan ma is célba érünk. Pedig messze még Santiago, mégis ennél közelebb eddig sosem voltunk hozzá… Egyszer csak megérkezünk és akkor ? Akkor mi lesz? Véget ér?